I.
Azelőtt sosem gondolkoztam el azokon az
eseményeken, amik az életben történtek velem. Nem merengtem el azon, hogy miért
találkoztam össze az emberekkel, akik aztán a barátaim lettek, nem indított el
bennem semmilyen hosszan elnyújtott gondolatvihart, ha esetleg bármilyen különös,
váratlan fordulatba szorított az élet. Nem. Sosem érdekelt, hogy miért zuhantam
át azokba a helyzetekbe, amikben éppen voltam. Csupán természetesnek találtam
és eszembe sem jutott kérdéseket ébreszteni vagy okot keresni önmagamban a
balladai homályba mártott miértekre. Csak üresen sodródtam, mintha egy folyó
áramlatába kerültem volna. Akkoriban még nem éreztem semmiféle űrt a bensőmben,
de történt velem valami, ami mindent megváltoztatott. Valami, ami
felébresztette bennem a gondolkozás vágyát. Ha visszaemlékszem a régi
mivoltomra, keserű szorongás fog el, de akkoriban képtelen voltam észrevenni
azt, amire most már csak szomorúan tekintek vissza.
Egy olyan tizenhat
éves lány voltam akkoriban, akit az emberek könnyedén levegőnek néztek. Nem
volt bennem semmi különös, semmi csodálnivaló, semmi, ami felkeltette volna az
érdeklődésüket irántam. Habár alig ismertek, de a nevemet mindenki könnyedén
ejtette ki:
- Selena! Hová
mész, kislányom? – nézett ki édesanyám rám a konyhaajtón keresztül, s kezeiben
habos tányérokat tartott.
- Csak lemegyek,
sétálok egyet a tóparton. Nemsokára itthon leszek – mondtam sietve, és már le
is értem a bejárati ajtóhoz, hogy kirontsak rajta, pedig egyáltalán nem volt
semmilyen sürgős elintéznivalóm.
Éjszaka volt. A
sötétség már régen beférkőzött a fák lombjai alá, gomolyogva takarta be a
fűszálakat, leheletével már mindent befestett az ég és a föld között. S nyár
volt. A talaj még mindig sugározta magából a nappali napsugarak melegét, így
kellemessé tette a levegőt, ami ilyenkor már csak hajnalban vesztette el puha
langyosságát. A szünidőt, amikor az iskola kapui végre bezárultak, a
nyaralónkban töltöttem a családommal. Édesapám innen is képes volt intézni
munkahelyi ügyeit a cégnél, így ő is velünk jöhetett. Már úgy ismertem a fákat,
a dombokat, a házakat, az utakat, mintha az egész évet ebben a kisvárosban
töltenénk a tó mellett. Imádtam azt a tavat. Éjjelente a holdsugarak úgy
táncoltak a felszínén, mintha apró tündérek cikáztak volna végig rajta. Akkor
este is a tópartra tartottam. Elegáns sétálóköveken haladtak el könnyed cipőim,
amik egyre gyorsítottak. Képtelen voltam lefékezni őket. Hirtelen a félelem és
az izgatottság lett úrrá rajtam, még ha csak a saját árnyékom üldözött is csupán.
Olyan tettre készültem, amit nem lett volna szabad elkövetnem, amit
megtiltottak, ami tűzként égette volna ki az emberek fejében alkotott festmény,
mázas kép közepét, a véleményt, ami velem kapcsolatban élt bennük. A kíváncsiságom
vezetett rá, hogy régi énem gyilkosává tegyem magamat.
A csónak
megrázkódott alattam, ahogy beleléptem, és fodrozódó hullámokat vert a víztükrön,
amiknek még lehetőségük sem volt arra, hogy ellágyuljanak, nekicsapódtak a
partnak. Leültem és evezésbe kezdtem. Nem voltam valami sportkedvelő
személyiség, így a levegő egyre hevesebben szökött be és ki tüdőm legapróbb
területeiből is. Egyenesen a víztömeg közepe felé tartottam. A tó hatalmas
volt. Sok település keretezte, és minden parttól hosszú időbe telt eljutni a
másikig.
A szüleim
megtiltották nekem, hogy egyedül csónakázzak a liliomok taván - mert mi csak
így hívtuk magunk között a vízi virágok miatt - de én mégis megtettem.
Megmagyarázhatatlan erő hajtotta minden egyes mozdulatomat. Határozottan
emlékszem, olyan volt, mintha csak láthatatlan szárnyakat kölcsönöztek volna
nekem.
Egy különös
legenda járt az itt élő emberek között, s én meg akartam fejteni. Azt mesélték,
hogy a tó közepén világító, ragyogó pillangók kergetőznek éjjelente,
amilyeneket még soha senki nem láthatott azelőtt. Én is részese akartam lenni a
gyönyörnek. Olyan ember voltam, aki kutatta az élet adta élvezeteket. S
elégedetlen voltam, ha nem kaphattam meg a bonbonosdoboz csokoládédombjait,
hogy magamba olvasszam őket.
Ha
visszaemlékszem, ahogy egy egész órán keresztül megállás nélkül, lelkesen
eveztem a víztömeg központja felé, még most is meglepődök a kitartásomon.
Akkoriban nem ez volt rám jellemző. Nagyon könnyen feladtam, de azon az éjjelen
minden máshogy alakult.
Pihegve,
mélyeket lélegezve eresztettem el az evezőket, ahogy elértem a célomat. De mély
csalódás kúszott végig minden egyes porcikámon. Nem volt ott semmi csak a szél
és a messzeségbe vesző apróra zsugorodott part a zöldellő, bár most árnyékban
úszó fákkal. Előhúztam a zsebembe rejtett telefonomat és lepillantottam rá. Már
tíz óra volt. Valahogy megsejtettem, a szüleim már föleszméltek, hogy túl
hosszú ideje vagyok távol. Mégsem akartam visszamenni. A gyermeki dac és
elégedetlenség emésztésébe kerültem. Éreztem, ahogy sötét, gyűlöletes érzés fog
el. Mintha egy mese tört volna szét és darabjaival felvagdosta volna
lelkesedésem aranyszalagjait. Hátradőltem a csónakban és feltekintettem a csillagokra,
amik kacagva néztek le rám, mintha rajtam nevettek volna. Hosszú percekig
ringatózva bámultam a messzeséget, amikor fénylő, ékszernek tűnő, törékeny
pillangó repült el fölöttem. Meglepetten ültem fel, amire vízi járművem
vészesen megingott alattam. Amit akkor láttam, teljesen elkápráztatott. Igaz
volt, amit meséltek, de minden képzeletet felülmúlt. Nem értettem, miért és
hogyan, de ahogy említettem már korábban, sosem kerestem a válaszokat. Csak
hagytam, hogy minden megtörténjen körülöttem, aminek meg kell történnie.
Örökre meg
akartam őrizni magamnak a látvány nyújtotta érzéseket. Újra kutatva kaptam elő
mobiltelefonomat, hogy fényképeket készítsek. Habár tudtam, hogy képtelen
megőrizni az eredeti élményt, akkor is zsebre akartam vágni egy töredékét, hogy
bármikor rápillanthassak. Emellett kíméletlenül hajtott a vágy, hogy másnak is
megmutassam. Az egyik általam megfelelőnek ítélt fotót máris közzé akartam
tenni az interneten. A fénylő képernyőbe meredve próbáltam megtalálni a
megfelelő opciót.
- Mi a fene? –
suttogtam magamban. – Nincs internetkapcsolat? Ez lehetetlen…- sóhajtottam fel,
majd egyre csak konokul próbáltam rávenni apró szerkentyűmet, hogy
engedelmeskedjen.
Sosem figyeltem
arra, hogy mi történik körülöttem, csakis önös céljaim vezéreltek, és
akármennyire is el akartam hitetni magammal, hogy nem így van, saját belső
világomban éltem. Ez okozta az eltűnésemet.
Fehér, beláthatatlan
köd gomolygott körém, mintha csak egy füstgomolyag ölelésébe kerültem volna. Mire
feleszméltem, már nem láttam, merre mehetnék, merről jöttem. Eltűntek a fényes
csodák.
Kétségbeestem.
Azt kívántam, bárcsak ne hagytam volna, hogy elégedetlenkedő kedélyem hajtson
el egészen idáig. Bárcsak erősebb lett volna bennem a félelem, ami még időben
megállít. De nem így történt. Sorsszerű véletlennek kellett lennie. Most már
tudom, meg kellett történnie, hogy találkozzam vele.
Ujjaim görcsösen
fonódtak rá a lapátokra, és zaklatottan, irányvesztetten kezdtem el evezni a
beláthatatlanságban. Talán kiabálnom kellett volna, mert a víz gyorsan szállítja
a hangot, de elveszettségemben képtelen voltam gondolkozni. Összeszorult
torokkal hajtottam a csónakot az ismeretlenbe.
Hangos reccsenés
tépte fel bennem a rémület állapotát, és kutatásra, gondolkozásra vezette
lényemet. A járművem orra betört, így az elrepedt deszkák között a víz lassan,
könyörtelenül folydogált be, hogy elárassza vékonyka cipőmet. A tó kíméletlenül
kapta be fogai közé egyetlen közlekedésre képes élettelen társamat, és ízlelgetve
kezdte meg a falatozást. Éreztem, ahogy a könnyeim végigcsordulnak az arcomon.
Nem tudtam úszni. Úgy reméltem, meghalok, míg fel nem emeltem levert arcomat és
előre nem tekintettem. A tóból egy palota nézett vissza rám. Vizes cipőmmel
éppen a jó pillanatban léptem fel a hosszan elnyúló teraszra. Újfajta vágyakozás
fogott el az ismeretlen felé. Még bennem remegett a félelem, de már bimbózott a
kíváncsiság. Szeszélyes voltam, mint a nyári időjárás. Olykor hirtelenjött
viharok dörögtek bennem, esőcseppek ezrei hullottak, sütött a nap, vagy éppen a
szél rángatta a fákat, minden végbement bennem, de csalfán és gyorsan
változóan.
Mögöttem a
csónakom teljesen elmerült, de én amilyen szórakozott lettem hirtelen, nem is
érdekelt. Mindig csak a jelen pillanatra gondoltam. Sosem tekintettem hátra
vagy előre, csak le arra az útra, amin éppen jártam. Szemlélődni kezdtem magam
körül, mint egy kisgyerek, aki most nyitotta ki először a szemeit, hogy
körbenézzen. Minden egyes lépésem remegett, s mintha megsüketültem volna. Megfulladtak
a hangok is a csónakkal együtt. A palota hatalmas volt, de nem magasságra,
hanem elnyúló terjeszkedésre. Kísértetiesen emlékeztetett egy ősi ázsiai
építési stílushoz a papírfalak, a díszítés, az összhatás miatt, de mégis volt
benne valami különös, ami minden egyes létező épülettípustól elválasztotta. Végig
gyertyacsonkok égtek a tetőből kikanyarodó kis fafokokon, amik világosságot
adtak. Benyitottam az első helyiségbe. Eltolva a papírfal felnyikordult az
elhagyott ürességben. Mint ahogy a palota külseje, belül is bíborszínű
faszerkezetből épült fel minden. A falakon elnagyolt, halvány tájképek tekintettek
vissza rám. A testem teljesen megdermedt, ahogy szemeimbe szökött a látvány, s
előbukott belőlem egy érzés. Talán ilyen, amikor az ember megérzi, hogy valami
igazán különleges útra tért, hogy valami új vette kezdetét. Még akkor nem
vehettem biztosra, sőt még nem is sejthettem igazán, de valaki, valahol egy
nagy könyvbe éppen az én történetemet kezdte meg.
- Ki vagy…? –
suttogó hang siklott felém, és árnyak tűntek fel az ajtóban és suhantak be a szobába.
A hangjuk szokatlan és hátborzongató volt, ami belém fojtotta még a lélegzetet
is. S ők csak repültek felém. Hosszú ruhát viseltek és az arcuk előtt viselt fehér
maszkjaik semmitmondó ridegsége bámult rám. Ez volt a legszörnyűbb! Nem
tudhattam, hogy mi rejtőzött a hófehér álarcok mögött. Rettegtem. Testem a
félelemtől feladta a harcot és összerogyott. Hangjuk már csak foszlányokban
szökhetett be füleimbe. Éreztem, ahogy tagjaimon végigfut a remegés, mint a
tenger futkosó hullámai. Összeszorult bennem valami, majd kiengedett és eltűnt
előttem minden. Megszűnt az éj, a maszkos árnyak, a palota. S én csak feküdtem
kiszolgáltatottan a hűvös fapadlózaton.
