Komornyikom egyetlen fényvirága

Elhagyatottnak lenni olyan, mint mikor egy hatalmas terem magas falai könyörtelenül nehezednek körénk, s mi csak összegömbölyödve üldögélünk a közepén. Ablakai nincsenek, bár valaha talán voltak, de ma már nem szűrődik be egy apró fénysugár sem. Bármerre futunk, az üresség konokul szorítja össze törékeny testünket. Árnyak tűnnek föl a homályban, de szertefoszlanak kezeink között, és füstölögve tűnnek el a levegőben, ami nyirkosan kúszik be tüdőnkbe, és sóhajokat csavar ki belőlünk.

Az eső vadul, zaklatottan vetette le magát London macskaköves utcáira, mintha csak ezernyi apró, átlátszó üveggolyót zúdítottak volna a világra. A nagyváros házai között hátborzongató szürkeség tolongott, mely hűvösen belehelt a nyitott ablakokon keresztül a kellemesen meleg szobákba, és fagyos sóhaja átjárta még a legmelegebben öltözött embereket is. Cipők és cipellők hada ostromolta a járókövek ártatlan, összezsúfolt tömegeit. Olykor pár növekvő pocsolya áthűlt vízébe tévedtek a lábbelik, de mit sem törődtek vele, mindenki csak tovább sietett. Az ilyen idő arra készteti az embereket, hogy minél előbb hazajussanak, és onnan nézzék tovább az esőt, ami majd az újra hatalomra kerülő nap által gyémántzuhataggá válhat. De mi van, ha a nap sosem bújik elő többé? A világot örökre így öleli majd a sejtelmes sötétség, mintha egy fekete koporsóba zártuk volna magunkat…?
A hűvösség karjaiban egy elhagyott, apró kiscica didergett, remegett végig minden porcikájában. A hevesen zuhogó cseppektől már csak egy keskeny eresz védte őt, de az is csak olyannyira, hogy törékeny testével egészen a falhoz kellett, hogy simuljon a nedves veszedelem elől. Tekintete, melyben a remény kialudt gyertyájának füstje gomolygott, üvegesen vetült a föld felé. Senki sem vette észre a kicsiny lényt, csak fennkölten elsuhantak mellette. Még le sem pillantottak a fal mellé, úgy lépkedtek tovább. Az elhagyatottság leple már olyan nehéznek bizonyult számára, hogy megfeszült lábai feladták a harcot, és a földre ejtették őt. A kitartás végleg elszivárgott belőle és már csak annyira volt ereje, hogy vékony füleit hátravesse a nedves esőcseppek kellemetlen hada miatt.
Az esőcseppek, amelyek az emberek fájdalmából születettek, megríkatott világ könnyei voltak, pár esernyő feszes felszínén gurultak végig, s leesve itatták föl magukat a földdel. Mindenki esernyők alá rejtőzött. Nem akarták érzékelni a bánatot. Nem akartak tudomást sem szerezni a felhőkönnyekről, mert képtelenek voltak szembenézni a saját bűneikkel. A bűnökkel, amik miatt oly gyakran zokogtak még a fellegek is.
Hirtelen feltűnt valaki. Rejtélyesen, fesztelen közeledett. Hogy miért is vált ki a többi járókelő közül ez az árnyalak? Nem félt szembenézni az esővel. A vízcseppek zavartalanul hullottak fekete tincseire, és gördültek végig fehér, porcelánszerű arcán. Fekete frakkjának végébe játszva kapott bele a záporral háló kósza szél. Látszólag nem is törődött az esővel, a hideggel, az élet súlyával. Arca érzéketlen volt, mint a fagyos tél. Szemei rejtélyesek, mint az őszi alkony. Tartása és járása különös tökéletességet sugárzott, és ez, öltözetével párosulva, utánozhatatlan eleganciát kölcsönzött egész megjelenésének. Az emberek kósza pillantást vetettek rá, de ő mintha csak átlátott volna rajtuk.
Viszont, amikor az elhagyott aprósághoz ért, megállt. Akkor először pillantott oldalra, le a földre, és tétován várt egy pillanatig. Vékony alakja most is méltóságteljesnek tűnt, azonban a következő pillanatban teste meghajlott és leereszkedett. Bizonytalanul fürkészte a magára hagyott kiscica alakját, aki már végleg elvesztette a reményt és beletörődött sorsába, várva szenvedéseinek végét, a halál árnyas csókját. A sötét komornyik vörös tekintetéből kiveszett a büszkeség. Fehérkesztyűs, vékony ujjaival az apróság után nyúlt, akiből már teljesen elpárolgott minden erő. Felemelte az útszélről kimentve őt keserű helyzetéből. Felegyenesedve bújtatta óvó tenyerével együtt frakkja alá. Akkor először indult el benne valami, ami lábait futásra ösztökélte. Arcvonásai továbbra is elhidegültek voltak, bár most mégis megbújt mögöttük valami elgyengült érzés. Nem láthatta őt senki és semmi, ahogy heves lépteivel letérve az útról már a háztetőkön közlekedett tovább át-át ugorva a keskeny sikátorok fölött.

A démoni lélek rejtelmes labirintus, amit egy emberi elme fel sem foghat. Megfagyott, érzéketlen város rejlik belül, amit csakis önös célok építgetnek. Elsötétült, fekete kastélyok vetnek árnyat a szürke rózsákkal körülvett kertekre, s a bennük élők árnyékként várakoznak némán. Néha fel-felbolydulnak zajongva, s újra visszatérnek abba a csöndbe, ami olyan felkavaró, hogy ha egy ép lélek betévedne közéjük, az őrület karjai rántanák a halálba. De ahogy a rossz nem létezhet jó nélkül, úgy ebben az elmélyült, kegyetlen világban is léteznie kell még valaminek. Valaminek, ami egy apró ékszerdobozként bújik meg a fekete tornyok alatt.

A hazatérő komornyikra a magasra törő Phantomhive kastély vigyorgott vissza. Az épület lassan vörös mártásba süppedt, mely a viharfelhők mögül csapkodó naplemente bűne volt. A körülötte levő, szinte már teljesen megkopaszodott fáknak csak fekete sziluettjét lehetett látni a nap hanyatló sugarai között. A világ egyre jobban kezdett hasonlítani egy rémképhez. Mintha az elsötétedett lelkeket és tárgyakat vértengerbe taszította volna egy őrült keze.
Sebastian, a démoni komornyik, szinte észrevehetetlenül libbent be az épületbe. S ölelésébe vette az apró, fekete szőrgolyót, aki értetlenkedve meredt rá sárga szemeivel, amikben mérhetetlen hála csillant föl a kastély gyertyáinak fényében. Sebastian arcán furcsa, örömteli mosoly kúszott végig, amilyenre senki sem számított volna, és gyengéden végigsimított a cica bársonyos szőrén. Majd egy pillanat alatt a szobájában termett, hiszen minden komornyiknak kijár egy kis hely, ahol megpihenhet, még ha egy démoni komornyikról is van szó. Kis vendégét az ágyára fektette a puha párnák közé, amiket ugyan sosem használt, mivel nem igényelte teste az alvást. Villámgyors, kecses lépteivel kisuhant az ajtón, de egy perc sem telt el és már vissza is tért. Hosszú ujjai egy apró csészét öleltek körül. Gondoskodóan leült az ágy mellé, és az apróság szája elé emelte a fehérlő tejet, segítve neki figyelembe véve gyengeségét. A fekete kismacska beleszagolt a porceláncsészébe, majd megbízva megmentőjében, boldog lefetyelésbe kezdett. Sebastian szinte már egy grófként kezelte az apróságot, úgy megereszkedett előtte. De a cica nem emelkedett fölé.

Senki sem élhet teljes érzéketlenségben. Mindenkinek van egy apró titka, egy olyan érzés, ami a szeretet könnyed leplére vágyik és ösztönöz, hogy magunk köré szőjük azt. Mindenkiben kell, hogy legyen egy érzés, ami arra készteti, hogy ne csak önös célok vezéreljék. Bár ez olyan, mint az apró pillangók. Gyenge és könnyedén elhalhat, vagy elrepülhet a messzeségbe. Csak egy percre fordul meg a fejükben, mint édeskés gondolat, de legtöbbjük sosem viszi véghez a nemes eszmét.

Másnap a kastély fekete vendége nyújtózkodva fölemelkedett az ágyban. Tagjai erőre kaptak a hosszú alvás után, és úgy határozott, hogy sétát tesz az ismeretlen helyen. Picike tappancsaival némán, játszadozva, kíváncsiskodva sétált végig a folyosókon és kukkantott be minden szobába. Egy vörös hajú cseléd közeledett felé, aki a tányérok tornyától szinte már semmit sem látott, nemhogy a lába előtt üldögélő apróságot, aki oldalra biccentette fejét és figyelmesen végignézett rajta. Majd a cica barátságosan lábaihoz futott, és beléjük fúrta kicsiny fejecskéjét. A cseléd meginogva sikkantott föl, ahogy a porcelánok megbillentek kezei között.
Sebastian a semmiből előtűnve méltóságteljesen kapkodta el a repülő tányérokat és adta vissza a megilletődött lánynak, miközben lopva a kis bajkeverőre pillantott, aki ártatlanul nézett vissza rá. A sötét komornyik nem volt dühös, inkább csak mókázva, sejtelmesen mosolygott le rá.

Mindnyájunknak szüksége van valakire, akire vigyázhatunk, akinek a léte örömtelivé csipkézi hétköznapjainkat. Aki akár a szeretet leghalványabb érzését is elindíthatja bennünk, mert még a leghidegebb lélek is igényli ezt, még ha csak a legapróbb, legjelentéktelenebb kincseit is.

Sebastian az éjszaka ködös függönye alatt az ablaka melletti széken üldögélt, s némán figyelte a holdat, ami egy kósza felhő kinyúló keze által félig felemésztődött. Ölében aprósága terült szét, és kíváncsi szemeivel a komornyik hideg vonásait pásztázta végig, miközben az hasát simogatta. A cica mancsával Sebastian felé nyújtózkodott, mintha integetni próbált volna neki, mintha ki akarta volna rántani a keserű, érzéketlen hangulatból, de sikertelenül. Végül a simogató ujjak egyikét két mancsa közé fogta és apró fogaival gyengéden ráharapott. A démon rávetette vörös tekintetét, ami olyan volt, mint egy frissen nyíló vérbe mártott rózsaszál. Ujjait a szőrgolyó köré fonta, mosolyogva fölemelte, és mélyen a sárga szemekbe nézett, melyekben visszaverődő tükörképét látta.

Mindannyian egyedül vagyunk ezen a hatalmas világon, de ha egymásra talál két magányos lélek, a keserűség már nem képes összeroppantani egyikkőjüket sem. Csupán csak karcol egyet-kettőt rajtuk megmutatva, hogy még létezik és képes harcolni ellenük, de már nem oly veszélyes, mint azelőtt. Már soha többet nem válhat éji rémálomból kiforduló lidércnyomássá.

Sebastian visszatette ölébe a koromszín kiscicát, aki nyújtózott egyet, majd füleit hátrahajtva hálásan fejét a komornyik fehér ingjébe fúrta, amit már a szürke mellénye sem takart. Majd törékeny teste összegömbölyödve megpihent, és hangos dorombolásba kezdett. Lassan elszendergett a démon ölében, aki kissé fölé hajolt, és nyugodt tekintettel figyelte, ahogy az apróság álomba merül.

A kötődés az egyik leglágyabb érzés, amikor tudatában vagyunk, hogy van valaki, aki még hozzánk tartozik. Megnyugtató és ringató felleg ez a csöppnyi puhaság az élet zűrzavaros, hullámzó habjai között.

Ahogy a sötét komornyik még előző este fehér kesztyűs ujjai közé vette az elhagyott kiscicát az esőben, az apróság úgy fonta köré ártatlan lelkét, mintha egy fátylat terítettek volna a fekete kastélyokkal fölépített világra. A piciny ékszerdoboz felnyílt a szürke tornyok alatt. Felfedte azt a pár világos sugarat, ami ugyan halvány volt, de mégis létezett. Amit senki sem remélt volna. Amit örökre meg akart őrizni magának Sebastian, aki titkon otthont nyújtott egy elveszett kiscicának.

Megmentette a koromszín kismacskát, akit ugyanúgy megállás nélkül áztatott a hűvös eső, mint őt. Az átlátszó üveggolyókként áradó eső, amit senki sem akart észrevenni. Amit csak ők ketten láthattak meg ebben a világban. Amit csak ők ketten érezhettek.