Új blog az írásaimnak!

Új blogon teszem közzé a történeteimet. Akik eddig követtek vagy csak simán olvastak tőlem, azok ezentúl itt tehetik majd:
http://www.agostonenikoanna.blogspot.hu/

Kastély a tavon I.

 I. 

Azelőtt sosem gondolkoztam el azokon az eseményeken, amik az életben történtek velem. Nem merengtem el azon, hogy miért találkoztam össze az emberekkel, akik aztán a barátaim lettek, nem indított el bennem semmilyen hosszan elnyújtott gondolatvihart, ha esetleg bármilyen különös, váratlan fordulatba szorított az élet. Nem. Sosem érdekelt, hogy miért zuhantam át azokba a helyzetekbe, amikben éppen voltam. Csupán természetesnek találtam és eszembe sem jutott kérdéseket ébreszteni vagy okot keresni önmagamban a balladai homályba mártott miértekre. Csak üresen sodródtam, mintha egy folyó áramlatába kerültem volna. Akkoriban még nem éreztem semmiféle űrt a bensőmben, de történt velem valami, ami mindent megváltoztatott. Valami, ami felébresztette bennem a gondolkozás vágyát. Ha visszaemlékszem a régi mivoltomra, keserű szorongás fog el, de akkoriban képtelen voltam észrevenni azt, amire most már csak szomorúan tekintek vissza.

Egy olyan tizenhat éves lány voltam akkoriban, akit az emberek könnyedén levegőnek néztek. Nem volt bennem semmi különös, semmi csodálnivaló, semmi, ami felkeltette volna az érdeklődésüket irántam. Habár alig ismertek, de a nevemet mindenki könnyedén ejtette ki:

- Selena! Hová mész, kislányom? – nézett ki édesanyám rám a konyhaajtón keresztül, s kezeiben habos tányérokat tartott.

- Csak lemegyek, sétálok egyet a tóparton. Nemsokára itthon leszek – mondtam sietve, és már le is értem a bejárati ajtóhoz, hogy kirontsak rajta, pedig egyáltalán nem volt semmilyen sürgős elintéznivalóm.

Éjszaka volt. A sötétség már régen beférkőzött a fák lombjai alá, gomolyogva takarta be a fűszálakat, leheletével már mindent befestett az ég és a föld között. S nyár volt. A talaj még mindig sugározta magából a nappali napsugarak melegét, így kellemessé tette a levegőt, ami ilyenkor már csak hajnalban vesztette el puha langyosságát. A szünidőt, amikor az iskola kapui végre bezárultak, a nyaralónkban töltöttem a családommal. Édesapám innen is képes volt intézni munkahelyi ügyeit a cégnél, így ő is velünk jöhetett. Már úgy ismertem a fákat, a dombokat, a házakat, az utakat, mintha az egész évet ebben a kisvárosban töltenénk a tó mellett. Imádtam azt a tavat. Éjjelente a holdsugarak úgy táncoltak a felszínén, mintha apró tündérek cikáztak volna végig rajta. Akkor este is a tópartra tartottam. Elegáns sétálóköveken haladtak el könnyed cipőim, amik egyre gyorsítottak. Képtelen voltam lefékezni őket. Hirtelen a félelem és az izgatottság lett úrrá rajtam, még ha csak a saját árnyékom üldözött is csupán. Olyan tettre készültem, amit nem lett volna szabad elkövetnem, amit megtiltottak, ami tűzként égette volna ki az emberek fejében alkotott festmény, mázas kép közepét, a véleményt, ami velem kapcsolatban élt bennük. A kíváncsiságom vezetett rá, hogy régi énem gyilkosává tegyem magamat.

A csónak megrázkódott alattam, ahogy beleléptem, és fodrozódó hullámokat vert a víztükrön, amiknek még lehetőségük sem volt arra, hogy ellágyuljanak, nekicsapódtak a partnak. Leültem és evezésbe kezdtem. Nem voltam valami sportkedvelő személyiség, így a levegő egyre hevesebben szökött be és ki tüdőm legapróbb területeiből is. Egyenesen a víztömeg közepe felé tartottam. A tó hatalmas volt. Sok település keretezte, és minden parttól hosszú időbe telt eljutni a másikig.

A szüleim megtiltották nekem, hogy egyedül csónakázzak a liliomok taván - mert mi csak így hívtuk magunk között a vízi virágok miatt - de én mégis megtettem. Megmagyarázhatatlan erő hajtotta minden egyes mozdulatomat. Határozottan emlékszem, olyan volt, mintha csak láthatatlan szárnyakat kölcsönöztek volna nekem.

Egy különös legenda járt az itt élő emberek között, s én meg akartam fejteni. Azt mesélték, hogy a tó közepén világító, ragyogó pillangók kergetőznek éjjelente, amilyeneket még soha senki nem láthatott azelőtt. Én is részese akartam lenni a gyönyörnek. Olyan ember voltam, aki kutatta az élet adta élvezeteket. S elégedetlen voltam, ha nem kaphattam meg a bonbonosdoboz csokoládédombjait, hogy magamba olvasszam őket.

Ha visszaemlékszem, ahogy egy egész órán keresztül megállás nélkül, lelkesen eveztem a víztömeg központja felé, még most is meglepődök a kitartásomon. Akkoriban nem ez volt rám jellemző. Nagyon könnyen feladtam, de azon az éjjelen minden máshogy alakult.

Pihegve, mélyeket lélegezve eresztettem el az evezőket, ahogy elértem a célomat. De mély csalódás kúszott végig minden egyes porcikámon. Nem volt ott semmi csak a szél és a messzeségbe vesző apróra zsugorodott part a zöldellő, bár most árnyékban úszó fákkal. Előhúztam a zsebembe rejtett telefonomat és lepillantottam rá. Már tíz óra volt. Valahogy megsejtettem, a szüleim már föleszméltek, hogy túl hosszú ideje vagyok távol. Mégsem akartam visszamenni. A gyermeki dac és elégedetlenség emésztésébe kerültem. Éreztem, ahogy sötét, gyűlöletes érzés fog el. Mintha egy mese tört volna szét és darabjaival felvagdosta volna lelkesedésem aranyszalagjait. Hátradőltem a csónakban és feltekintettem a csillagokra, amik kacagva néztek le rám, mintha rajtam nevettek volna. Hosszú percekig ringatózva bámultam a messzeséget, amikor fénylő, ékszernek tűnő, törékeny pillangó repült el fölöttem. Meglepetten ültem fel, amire vízi járművem vészesen megingott alattam. Amit akkor láttam, teljesen elkápráztatott. Igaz volt, amit meséltek, de minden képzeletet felülmúlt. Nem értettem, miért és hogyan, de ahogy említettem már korábban, sosem kerestem a válaszokat. Csak hagytam, hogy minden megtörténjen körülöttem, aminek meg kell történnie.

Örökre meg akartam őrizni magamnak a látvány nyújtotta érzéseket. Újra kutatva kaptam elő mobiltelefonomat, hogy fényképeket készítsek. Habár tudtam, hogy képtelen megőrizni az eredeti élményt, akkor is zsebre akartam vágni egy töredékét, hogy bármikor rápillanthassak. Emellett kíméletlenül hajtott a vágy, hogy másnak is megmutassam. Az egyik általam megfelelőnek ítélt fotót máris közzé akartam tenni az interneten. A fénylő képernyőbe meredve próbáltam megtalálni a megfelelő opciót.

- Mi a fene? – suttogtam magamban. – Nincs internetkapcsolat? Ez lehetetlen…- sóhajtottam fel, majd egyre csak konokul próbáltam rávenni apró szerkentyűmet, hogy engedelmeskedjen.

Sosem figyeltem arra, hogy mi történik körülöttem, csakis önös céljaim vezéreltek, és akármennyire is el akartam hitetni magammal, hogy nem így van, saját belső világomban éltem. Ez okozta az eltűnésemet.

Fehér, beláthatatlan köd gomolygott körém, mintha csak egy füstgomolyag ölelésébe kerültem volna. Mire feleszméltem, már nem láttam, merre mehetnék, merről jöttem. Eltűntek a fényes csodák.

Kétségbeestem. Azt kívántam, bárcsak ne hagytam volna, hogy elégedetlenkedő kedélyem hajtson el egészen idáig. Bárcsak erősebb lett volna bennem a félelem, ami még időben megállít. De nem így történt. Sorsszerű véletlennek kellett lennie. Most már tudom, meg kellett történnie, hogy találkozzam vele.

Ujjaim görcsösen fonódtak rá a lapátokra, és zaklatottan, irányvesztetten kezdtem el evezni a beláthatatlanságban. Talán kiabálnom kellett volna, mert a víz gyorsan szállítja a hangot, de elveszettségemben képtelen voltam gondolkozni. Összeszorult torokkal hajtottam a csónakot az ismeretlenbe.

Hangos reccsenés tépte fel bennem a rémület állapotát, és kutatásra, gondolkozásra vezette lényemet. A járművem orra betört, így az elrepedt deszkák között a víz lassan, könyörtelenül folydogált be, hogy elárassza vékonyka cipőmet. A tó kíméletlenül kapta be fogai közé egyetlen közlekedésre képes élettelen társamat, és ízlelgetve kezdte meg a falatozást. Éreztem, ahogy a könnyeim végigcsordulnak az arcomon. Nem tudtam úszni. Úgy reméltem, meghalok, míg fel nem emeltem levert arcomat és előre nem tekintettem. A tóból egy palota nézett vissza rám. Vizes cipőmmel éppen a jó pillanatban léptem fel a hosszan elnyúló teraszra. Újfajta vágyakozás fogott el az ismeretlen felé. Még bennem remegett a félelem, de már bimbózott a kíváncsiság. Szeszélyes voltam, mint a nyári időjárás. Olykor hirtelenjött viharok dörögtek bennem, esőcseppek ezrei hullottak, sütött a nap, vagy éppen a szél rángatta a fákat, minden végbement bennem, de csalfán és gyorsan változóan.

Mögöttem a csónakom teljesen elmerült, de én amilyen szórakozott lettem hirtelen, nem is érdekelt. Mindig csak a jelen pillanatra gondoltam. Sosem tekintettem hátra vagy előre, csak le arra az útra, amin éppen jártam. Szemlélődni kezdtem magam körül, mint egy kisgyerek, aki most nyitotta ki először a szemeit, hogy körbenézzen. Minden egyes lépésem remegett, s mintha megsüketültem volna. Megfulladtak a hangok is a csónakkal együtt. A palota hatalmas volt, de nem magasságra, hanem elnyúló terjeszkedésre. Kísértetiesen emlékeztetett egy ősi ázsiai építési stílushoz a papírfalak, a díszítés, az összhatás miatt, de mégis volt benne valami különös, ami minden egyes létező épülettípustól elválasztotta. Végig gyertyacsonkok égtek a tetőből kikanyarodó kis fafokokon, amik világosságot adtak. Benyitottam az első helyiségbe. Eltolva a papírfal felnyikordult az elhagyott ürességben. Mint ahogy a palota külseje, belül is bíborszínű faszerkezetből épült fel minden. A falakon elnagyolt, halvány tájképek tekintettek vissza rám. A testem teljesen megdermedt, ahogy szemeimbe szökött a látvány, s előbukott belőlem egy érzés. Talán ilyen, amikor az ember megérzi, hogy valami igazán különleges útra tért, hogy valami új vette kezdetét. Még akkor nem vehettem biztosra, sőt még nem is sejthettem igazán, de valaki, valahol egy nagy könyvbe éppen az én történetemet kezdte meg.

- Ki vagy…? – suttogó hang siklott felém, és árnyak tűntek fel az ajtóban és suhantak be a szobába. A hangjuk szokatlan és hátborzongató volt, ami belém fojtotta még a lélegzetet is. S ők csak repültek felém. Hosszú ruhát viseltek és az arcuk előtt viselt fehér maszkjaik semmitmondó ridegsége bámult rám. Ez volt a legszörnyűbb! Nem tudhattam, hogy mi rejtőzött a hófehér álarcok mögött. Rettegtem. Testem a félelemtől feladta a harcot és összerogyott. Hangjuk már csak foszlányokban szökhetett be füleimbe. Éreztem, ahogy tagjaimon végigfut a remegés, mint a tenger futkosó hullámai. Összeszorult bennem valami, majd kiengedett és eltűnt előttem minden. Megszűnt az éj, a maszkos árnyak, a palota. S én csak feküdtem kiszolgáltatottan a hűvös fapadlózaton. 

Komornyikom egyetlen fényvirága

Elhagyatottnak lenni olyan, mint mikor egy hatalmas terem magas falai könyörtelenül nehezednek körénk, s mi csak összegömbölyödve üldögélünk a közepén. Ablakai nincsenek, bár valaha talán voltak, de ma már nem szűrődik be egy apró fénysugár sem. Bármerre futunk, az üresség konokul szorítja össze törékeny testünket. Árnyak tűnnek föl a homályban, de szertefoszlanak kezeink között, és füstölögve tűnnek el a levegőben, ami nyirkosan kúszik be tüdőnkbe, és sóhajokat csavar ki belőlünk.

Az eső vadul, zaklatottan vetette le magát London macskaköves utcáira, mintha csak ezernyi apró, átlátszó üveggolyót zúdítottak volna a világra. A nagyváros házai között hátborzongató szürkeség tolongott, mely hűvösen belehelt a nyitott ablakokon keresztül a kellemesen meleg szobákba, és fagyos sóhaja átjárta még a legmelegebben öltözött embereket is. Cipők és cipellők hada ostromolta a járókövek ártatlan, összezsúfolt tömegeit. Olykor pár növekvő pocsolya áthűlt vízébe tévedtek a lábbelik, de mit sem törődtek vele, mindenki csak tovább sietett. Az ilyen idő arra készteti az embereket, hogy minél előbb hazajussanak, és onnan nézzék tovább az esőt, ami majd az újra hatalomra kerülő nap által gyémántzuhataggá válhat. De mi van, ha a nap sosem bújik elő többé? A világot örökre így öleli majd a sejtelmes sötétség, mintha egy fekete koporsóba zártuk volna magunkat…?
A hűvösség karjaiban egy elhagyott, apró kiscica didergett, remegett végig minden porcikájában. A hevesen zuhogó cseppektől már csak egy keskeny eresz védte őt, de az is csak olyannyira, hogy törékeny testével egészen a falhoz kellett, hogy simuljon a nedves veszedelem elől. Tekintete, melyben a remény kialudt gyertyájának füstje gomolygott, üvegesen vetült a föld felé. Senki sem vette észre a kicsiny lényt, csak fennkölten elsuhantak mellette. Még le sem pillantottak a fal mellé, úgy lépkedtek tovább. Az elhagyatottság leple már olyan nehéznek bizonyult számára, hogy megfeszült lábai feladták a harcot, és a földre ejtették őt. A kitartás végleg elszivárgott belőle és már csak annyira volt ereje, hogy vékony füleit hátravesse a nedves esőcseppek kellemetlen hada miatt.
Az esőcseppek, amelyek az emberek fájdalmából születettek, megríkatott világ könnyei voltak, pár esernyő feszes felszínén gurultak végig, s leesve itatták föl magukat a földdel. Mindenki esernyők alá rejtőzött. Nem akarták érzékelni a bánatot. Nem akartak tudomást sem szerezni a felhőkönnyekről, mert képtelenek voltak szembenézni a saját bűneikkel. A bűnökkel, amik miatt oly gyakran zokogtak még a fellegek is.
Hirtelen feltűnt valaki. Rejtélyesen, fesztelen közeledett. Hogy miért is vált ki a többi járókelő közül ez az árnyalak? Nem félt szembenézni az esővel. A vízcseppek zavartalanul hullottak fekete tincseire, és gördültek végig fehér, porcelánszerű arcán. Fekete frakkjának végébe játszva kapott bele a záporral háló kósza szél. Látszólag nem is törődött az esővel, a hideggel, az élet súlyával. Arca érzéketlen volt, mint a fagyos tél. Szemei rejtélyesek, mint az őszi alkony. Tartása és járása különös tökéletességet sugárzott, és ez, öltözetével párosulva, utánozhatatlan eleganciát kölcsönzött egész megjelenésének. Az emberek kósza pillantást vetettek rá, de ő mintha csak átlátott volna rajtuk.
Viszont, amikor az elhagyott aprósághoz ért, megállt. Akkor először pillantott oldalra, le a földre, és tétován várt egy pillanatig. Vékony alakja most is méltóságteljesnek tűnt, azonban a következő pillanatban teste meghajlott és leereszkedett. Bizonytalanul fürkészte a magára hagyott kiscica alakját, aki már végleg elvesztette a reményt és beletörődött sorsába, várva szenvedéseinek végét, a halál árnyas csókját. A sötét komornyik vörös tekintetéből kiveszett a büszkeség. Fehérkesztyűs, vékony ujjaival az apróság után nyúlt, akiből már teljesen elpárolgott minden erő. Felemelte az útszélről kimentve őt keserű helyzetéből. Felegyenesedve bújtatta óvó tenyerével együtt frakkja alá. Akkor először indult el benne valami, ami lábait futásra ösztökélte. Arcvonásai továbbra is elhidegültek voltak, bár most mégis megbújt mögöttük valami elgyengült érzés. Nem láthatta őt senki és semmi, ahogy heves lépteivel letérve az útról már a háztetőkön közlekedett tovább át-át ugorva a keskeny sikátorok fölött.

A démoni lélek rejtelmes labirintus, amit egy emberi elme fel sem foghat. Megfagyott, érzéketlen város rejlik belül, amit csakis önös célok építgetnek. Elsötétült, fekete kastélyok vetnek árnyat a szürke rózsákkal körülvett kertekre, s a bennük élők árnyékként várakoznak némán. Néha fel-felbolydulnak zajongva, s újra visszatérnek abba a csöndbe, ami olyan felkavaró, hogy ha egy ép lélek betévedne közéjük, az őrület karjai rántanák a halálba. De ahogy a rossz nem létezhet jó nélkül, úgy ebben az elmélyült, kegyetlen világban is léteznie kell még valaminek. Valaminek, ami egy apró ékszerdobozként bújik meg a fekete tornyok alatt.

A hazatérő komornyikra a magasra törő Phantomhive kastély vigyorgott vissza. Az épület lassan vörös mártásba süppedt, mely a viharfelhők mögül csapkodó naplemente bűne volt. A körülötte levő, szinte már teljesen megkopaszodott fáknak csak fekete sziluettjét lehetett látni a nap hanyatló sugarai között. A világ egyre jobban kezdett hasonlítani egy rémképhez. Mintha az elsötétedett lelkeket és tárgyakat vértengerbe taszította volna egy őrült keze.
Sebastian, a démoni komornyik, szinte észrevehetetlenül libbent be az épületbe. S ölelésébe vette az apró, fekete szőrgolyót, aki értetlenkedve meredt rá sárga szemeivel, amikben mérhetetlen hála csillant föl a kastély gyertyáinak fényében. Sebastian arcán furcsa, örömteli mosoly kúszott végig, amilyenre senki sem számított volna, és gyengéden végigsimított a cica bársonyos szőrén. Majd egy pillanat alatt a szobájában termett, hiszen minden komornyiknak kijár egy kis hely, ahol megpihenhet, még ha egy démoni komornyikról is van szó. Kis vendégét az ágyára fektette a puha párnák közé, amiket ugyan sosem használt, mivel nem igényelte teste az alvást. Villámgyors, kecses lépteivel kisuhant az ajtón, de egy perc sem telt el és már vissza is tért. Hosszú ujjai egy apró csészét öleltek körül. Gondoskodóan leült az ágy mellé, és az apróság szája elé emelte a fehérlő tejet, segítve neki figyelembe véve gyengeségét. A fekete kismacska beleszagolt a porceláncsészébe, majd megbízva megmentőjében, boldog lefetyelésbe kezdett. Sebastian szinte már egy grófként kezelte az apróságot, úgy megereszkedett előtte. De a cica nem emelkedett fölé.

Senki sem élhet teljes érzéketlenségben. Mindenkinek van egy apró titka, egy olyan érzés, ami a szeretet könnyed leplére vágyik és ösztönöz, hogy magunk köré szőjük azt. Mindenkiben kell, hogy legyen egy érzés, ami arra készteti, hogy ne csak önös célok vezéreljék. Bár ez olyan, mint az apró pillangók. Gyenge és könnyedén elhalhat, vagy elrepülhet a messzeségbe. Csak egy percre fordul meg a fejükben, mint édeskés gondolat, de legtöbbjük sosem viszi véghez a nemes eszmét.

Másnap a kastély fekete vendége nyújtózkodva fölemelkedett az ágyban. Tagjai erőre kaptak a hosszú alvás után, és úgy határozott, hogy sétát tesz az ismeretlen helyen. Picike tappancsaival némán, játszadozva, kíváncsiskodva sétált végig a folyosókon és kukkantott be minden szobába. Egy vörös hajú cseléd közeledett felé, aki a tányérok tornyától szinte már semmit sem látott, nemhogy a lába előtt üldögélő apróságot, aki oldalra biccentette fejét és figyelmesen végignézett rajta. Majd a cica barátságosan lábaihoz futott, és beléjük fúrta kicsiny fejecskéjét. A cseléd meginogva sikkantott föl, ahogy a porcelánok megbillentek kezei között.
Sebastian a semmiből előtűnve méltóságteljesen kapkodta el a repülő tányérokat és adta vissza a megilletődött lánynak, miközben lopva a kis bajkeverőre pillantott, aki ártatlanul nézett vissza rá. A sötét komornyik nem volt dühös, inkább csak mókázva, sejtelmesen mosolygott le rá.

Mindnyájunknak szüksége van valakire, akire vigyázhatunk, akinek a léte örömtelivé csipkézi hétköznapjainkat. Aki akár a szeretet leghalványabb érzését is elindíthatja bennünk, mert még a leghidegebb lélek is igényli ezt, még ha csak a legapróbb, legjelentéktelenebb kincseit is.

Sebastian az éjszaka ködös függönye alatt az ablaka melletti széken üldögélt, s némán figyelte a holdat, ami egy kósza felhő kinyúló keze által félig felemésztődött. Ölében aprósága terült szét, és kíváncsi szemeivel a komornyik hideg vonásait pásztázta végig, miközben az hasát simogatta. A cica mancsával Sebastian felé nyújtózkodott, mintha integetni próbált volna neki, mintha ki akarta volna rántani a keserű, érzéketlen hangulatból, de sikertelenül. Végül a simogató ujjak egyikét két mancsa közé fogta és apró fogaival gyengéden ráharapott. A démon rávetette vörös tekintetét, ami olyan volt, mint egy frissen nyíló vérbe mártott rózsaszál. Ujjait a szőrgolyó köré fonta, mosolyogva fölemelte, és mélyen a sárga szemekbe nézett, melyekben visszaverődő tükörképét látta.

Mindannyian egyedül vagyunk ezen a hatalmas világon, de ha egymásra talál két magányos lélek, a keserűség már nem képes összeroppantani egyikkőjüket sem. Csupán csak karcol egyet-kettőt rajtuk megmutatva, hogy még létezik és képes harcolni ellenük, de már nem oly veszélyes, mint azelőtt. Már soha többet nem válhat éji rémálomból kiforduló lidércnyomássá.

Sebastian visszatette ölébe a koromszín kiscicát, aki nyújtózott egyet, majd füleit hátrahajtva hálásan fejét a komornyik fehér ingjébe fúrta, amit már a szürke mellénye sem takart. Majd törékeny teste összegömbölyödve megpihent, és hangos dorombolásba kezdett. Lassan elszendergett a démon ölében, aki kissé fölé hajolt, és nyugodt tekintettel figyelte, ahogy az apróság álomba merül.

A kötődés az egyik leglágyabb érzés, amikor tudatában vagyunk, hogy van valaki, aki még hozzánk tartozik. Megnyugtató és ringató felleg ez a csöppnyi puhaság az élet zűrzavaros, hullámzó habjai között.

Ahogy a sötét komornyik még előző este fehér kesztyűs ujjai közé vette az elhagyott kiscicát az esőben, az apróság úgy fonta köré ártatlan lelkét, mintha egy fátylat terítettek volna a fekete kastélyokkal fölépített világra. A piciny ékszerdoboz felnyílt a szürke tornyok alatt. Felfedte azt a pár világos sugarat, ami ugyan halvány volt, de mégis létezett. Amit senki sem remélt volna. Amit örökre meg akart őrizni magának Sebastian, aki titkon otthont nyújtott egy elveszett kiscicának.

Megmentette a koromszín kismacskát, akit ugyanúgy megállás nélkül áztatott a hűvös eső, mint őt. Az átlátszó üveggolyókként áradó eső, amit senki sem akart észrevenni. Amit csak ők ketten láthattak meg ebben a világban. Amit csak ők ketten érezhettek. 

A rózsáim halála

A rózsáim halála

Némaság, illat, tenyérnyi mámor

Napfénybe csavart ölelkező szárak

De Ő szétzúzva, gyötörve kitépi

S rájuk olvaszt árnyas üvegburákat

Nincs fény, nincs égi könny, nincs levegő

Fulladozva hajolnak meg tagjaik

Rózsavíz gyöngyöz végig az üvegen

Sikolyba, görcsbe szakadnak ajkaik

Már nyár elején szárad a levél

Lehull a porba a kifakult szirom

Minden pontja vérbe fakad a szárnak

Lidércnyomás, dermesztő gyászos iszony

Egymás felé néző csonka testek

Vakon nyúlnak még társukért a ködben

Szétválasztva, megtörve csak ők ketten

Összerogynak, s elsüllyednek a földben

Anyegin (folytatás): A különös ismeretlen

Anyegin:
-A különös ismeretlen-


A pillanat megtörve hevert
Anyegin s Tatjana nem szólt
Köztük a sors már falat emelt
A levegő könnyeket szórt
A remény, mint félénk vörösbegy
Fáról megrémülve elröppent
Mintha az idő kereke
Nem tudná mi a szerepe
A teremben minden megfagyott
Főszereplőnk zűrzavarban
Gondolatok fogságában
Tétovázva mindent föladott
Faragatlan mód léptei
Szótlan hagyták elsietni

Mily modortalan viselkedett
Csak elfutott tiszteletlen
Fellökött vakon embereket
Fájdalom ébredt lelkében
A világ, mint vékony üveggömb
Minden része szilánkosra tört

Moszkva pokoli helynek tűnt
Őt szilánkok szúrták mint tűk
De ő valós könnyet nem vetett
A büszkesége nem hagyta
Gyengeségét nem mutatta
Ilyesmit ő nem engedhetett
Az érzelmeit másokkal
Ő soha meg nem osztotta

Anyegin meg nem állva futott
Szörnyű gondolat született
Elültettek benne egy magot
Mit az élet most kikeltett
Boldogságát itt nem lelheti
Testét a mély folyóba veti
A kék madár nem kedvelte
Nem mutatkozott előtte
Anyegin léptei megálltak
Magas híd széléhez értek
A lábai megremegtek
A vízi morajlást hallgatta
A mély sötétje hívta meg
Itt az idő, induljon.. mehet..

Már minden szépség tönkrement
A szeretet már elveszett
Ködös mélységben ezt nem leled
Vagy talán nem is létezett
Képzeletében már elmerült
A folyó sötétjébe került
Tétovázva elmerengett
A végzetébe tekintett
Életét gyorsan lepergette
Mielőtt a mély ölelné
Körbevenné mindörökké
Emlékeit most felidézte
S már lépett ki remegve
Ugrani készült a mélybe

De egy finom kéz nyúlt utána
S hangja dühösen csengett fel
- Mit tesz ily mód elhatározva?
 Életét miért hagyná el? -
Főszereplőnk hátrapillantott
Léptével visszafordulhatott
Egy mérges pillantás érte
Féltve, mint aki ismerte
Kék szemek néztek vissza reá
Volt fekete loknijai
Szürke hatású tincsei
Ki lehet az idegen leány?
Rózsaszín kalap virággal
Beleöntve szép ruhába

- Életét eldobva föladni
Elengedni amit kapott
Csak olyan, mint megfutamodni
Harc nélkül mindent otthagyott -
Oktatta ki a fiatal lány
Ki még húsz éves sem múlt netán
Anyegin szótlan hallgatott
A bűbájos lány folytatott
- Ön még oly mértékben fiatal
Még is miért dobja el azt?
Mi oly sok szépséget adhat
Minek csodája sosem halhat
A világ mint virágos rét
Sosem veszíti el színét

Anyeginre nézett aggódva
Felsóhajtott és nevetett
Anyegin nézte csodálkozva
A furcsa személyiséget
Világában szinte elveszett
Már nem tudta mit is tehetett
Nem számított mi is legyen
Célja e életben elvészen
- Nem fog válaszolni már nekem?
Egy szóval sem húz közelebb
Hogy segítségére legyek
Ha ön így szeretné.. hát legyen
De önt magára nem hagyom!
Velem jön! most kell teáznom

Anyeginbe karolva húzta
Hozzájuk egy nagy kastélyba
Főszereplőnk ezt is furcsállta
Életét a sorsra hagyta
Ez a lány most hagy irányítsa
Lelke  sorsát kezébe adta
Az ismeretlen csak húzta
Határozottan vonszolta
Anyegin mindvégig fürkészte
Nem értette miért teszi
Miért kellett megmenteni
Útjukon csak is őt figyelte
Titkát megfejteni kéne
De elérni nem remélte

A kastély elegánsan állott
Egy magas, nagy ajtó tárult
Rajta a két személy átvágott
Az ajtó mögöttük bezárult
Egy komornyik kissé meghajolt
A lány rápillantva mosolygott
- Családom messze időzik
Kellemetlenség nem éri -
Hangja megnyugtatva hangzott fel
Anyegin kérdve pillantott
A lány egy szobába rontott
Gyorsan.. mint ahogy minden mást tett
Az időt kell megelőzni
A jövőben akart élni

Anyeginünk a múltba vágyott
A jelenből menekült volna
Valamit a múltban elhagyott
A jövő már őt nem vonzotta
A komornyik most teát hozott
A lány érte nyúlt,belekóstolt
- Most talán hallhatom szavát?
Miért akarta a halált?
- Jevgenyij beadta derekát
Kissé tétovázott ugyan
De rég megtört valahogyan
És most szóra nyitotta ajkát
Elmesélte történetét
Talán már egész életét

- Lehet a múltban elrontotta
Hibája a múltba égett
De a jövőt alakíthatja
Van remény.. csodás ígéret
 Van hogy az élet megtör minket
De kapunk új lehetőséget
Feladni csak nagy ártalom
Elveszni nem hagyhatom
Rengeteg elkövetett hiba
Már inkább nem is halmoznánk
Azt hisszük csak rosszat hoz ránk
De minden rossz jónak nyit utat
A hibáinkból tanulva
Nem ér el ugyanaz újra

Anyegin csodálva hallgatta
Érezte nagy kitartását
Erőt és boldogságot kapva
A szavak lelkén folytak át
A lány csak mosolygott s folytatta
- Most talán a bánat megfojtotta
Gyenge.. elhagyná világát
De látnia kell a csodát
Ahogy virágok nyílnak egy fán
A nap besüt az ablakon
Fényt ad egy új napon
S Mosolyog más ember mosolyán
Látni kell hogy van mi fontos
Nem minden csak rossz és gonosz

Próbáljon őszintén örülni
Boldogságát meglelheti
Hiszem.. tudna újra szeretni
Egy barátot megkedvelni
A szeretet mely életben tart
Minket mindig ölelt, betakart
Ezt keresse .. még kutassa
Én hiszem.. megtalálhatja-
E szavakra új remény csillant
Anyegin már máshogy látta
Az életben új célt kapva
Új gondolatsorra találva
Boldogságra, s új barátra
Már mindent másként csinálva